Ha egy szóval kellene jellemeznem a mai napomat, azt hiszem, hogy a káosz lenne a legideálisabb kifejezés. Vagy akár lehetne fokozni is, égetően durva, kolosszálisan képtelenség, über ratyi, s társaik. Úgy érzem teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás. Nem megy egyszerűen az önkontroll. Az utóbbi időszakban pedig már javuló tendenciát mutatott az állapotom, valahogy úgy voltam vele, hogy én vagyok a főnök és sikerült kordában tartanom az érzéseimet. Mai nap kegyetlen módon siklott ki minden a lehető legrosszabb vágányra. Újra előtört a szörnyű szorongattató érzés, ami ahhoz hasonlítható, mintha az egész testét az embernek érzéstelenítenék.
forrás: www.lelkititkaink.hu
Csak a szorongás hangját lehet hallani, s a legrosszabb az egészben hogy neked fogalmad sincs arról, hogy mitől lehet ez. Csak úgy jön magától, amikor kedve szottyan, és te nem vagy rá felkészülve. Amikor tudod, hogy dolgod van, oda kell tenned magad és te másra sem tudsz koncentrálni, minthogy meg ne lássák, hogy te belül min mész keresztül. Szörnyű, sőt szavakkal kifejezhetetlen, amikor a szorongás miatt nem tud az ember normális hétköznapi életet élni. Sejtettem, hogyha belevágok a rendrakásba és belevetem magam a mély vízbe, akkor lesznek nehéz pillanatok illetve visszaesések, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Az egy dolog hogy ilyenkor totális hülyének néznek, ez már nem is zavar, valahogy hozzászoktam az évek során. Viszont az, hogy mint egy szorgos diák úgy igyekszem, hogy sikerüljön együtt élnem, leküzdenem, mert már mindent próbáltam ezt a nem is tudom minek nevezzem állapotot…s még mindig azon kell rágódnom, hogy nehogy becsapjon a ketchup… a másik meg mikor nem tudom önmagam adni, úgy kifejezni magamat ahogy szeretném és ez felettébb bosszantó. Mikor már úgy érzi az ember, hogy túl van ezen az egészen BUMMM megjelennek a kis félelemdémonok és lebénítják a szervezetben lévő összes sejtet. Elmennél vásárolni, vagy hétköznapi dolgokat csinálnál, de nem tudsz felszabadulni, mert belülről azt érzed, hogy egy lufi van a mellkasodban, ami bármikor szétdurranhat. És a legrosszabb ez egy önműködő lufi. Akkor fújódik fel, telik meg félelemmel az ember mellkasa alatt, amikor egyáltalán nem számít rá. Lényeg, hogy most bármennyire nehéz is, nem szabad feladnom, tudom, hogy vannak jó időszakok, amikor önfeledten adhatja önmagát az ember. A belső megérzéseim alapján, jó úton haladok, még ha sajnos egy darabig együtt is kell élnem szorongattató útitársaimmal, de egyszer úgyis rájövök hogy hogyan is tüntethetem el őket, vagy hogyan tudok velük együtt létezni és akkor nem gyakorolhatnak rám már semmilyen hatást sem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: