Közel négy hónap telt el azóta a nap óta… Mindketten tudtuk, hogy talán ez lesz az utolsó találkozásunk az életben, de beleríkattuk magunkat abba a hitbe, hogy talán itt még nincs vége. Amint baktattam egyenesen a nyugati pályaudvar irányába, egyszerre éreztem mérhetetlen szomorúságot és örömöt. A szomorúságom tárgya az volt, hogy talán utoljára láthattam, utoljára beszélhettem ezzel a csodás emberrel, aki megváltoztatta az életemet, ez mellett volt bennem egyfajta hatalmas örömmámor, hogy két hónap távollét utána végre újra láthatom a családomat és az imádott macskámat, akire rá sem ismertem hazatérésem estéjén. Csontsovány volt, szemein keresztül áradt az ijedtség és a kétségbeesés… jahh míg én távol voltam, addig a macskám szó szerint belebetegedett a hiányomba. Nem akart enni, se inni, még aludni sem… pedig ő macska!! Ez kis kitérő után kanyarodjunk vissza ahhoz az esős márciusi délutánhoz. Ahogy ott ültem a vasúti peronok szélétől nem messze lévő lócán még mindig nem hittem el, hogy ez történik. Két hónap… életem egyik legboldogabb rövid időszaka volt ez. És az apropó az egészben, hogy nem volt se internet, ezzel együtt wifi sem, se okostelefon, se tv… csak megannyi szeretetteljes jószág és egy olyan ember, aki mindent megtett annak érdekében, hogy én jól érezzem magam. Ő volt a „főnököm”, a barátom, a szakácsom, az idegenvezetőm, és a mentsváram is egyben. Már az elején, amikor megláttam, akkor tudtam, hogy ez nem lesz ám egy sétagalopp. Nem volt csúnya egyáltalán, ráadásul szemtelenül fiatal és lázadó volt, ami egyenesen az őrületbe kergetett… és nem volt szingli…pechemre. Ezzel a csodás emberrel összezárva töltöttem el 2 teljes hónapot, na, jó csak másfelet. Régen nem éreztem már senkivel magamat olyan jól, mint vele. Este mikor hazaért együtt vacsiztunk, utána pedig vagy Scrabble partit toltunk vagy épp römiztünk egy üveg bor társaságában. Ez a teljesen FLOW állapot mikor elveszel a jelen pillanatban, nem érdekel mi lesz holnap, se az hogy mi volt tegnap…mert nem létezik se múlt, se jövő ebben a dimenzióban, csak jelen.. a színtiszta jelen, ami csupa boldogság és egyáltalán nem érzékeli az ember az időt. Egyik cigit pöfögtettük a másik után, közben rengeteget nevettünk, sztorizgattunk az adott nappal meg úgy általánosságba véve mindennel kapcsolatban. Napról napra egyre boldogabb voltam és ezzel együtt egyre féltékenyebb… utáltam a szerda estéket, mert ekkor jött a párja, rohadt féltékeny voltam rá és nem értettem, hogy lehet együtt egy ekkora gyíkarccal. Amikor ő egy csodálatos ember és sokkal jobbat érdemel, aki megbecsüli Ő-t, aki értékelni tudja. Elkönyveltem ezt az ügyet is halottnak, legalább szereztem pár megfizethetetlen emléket. Nem tudom valahogy mindig olyan emberek mellé sodort az élet, akik kapcsolatban élnek… nem állt soha szándékomban belepofátlankodni senki kapcsolatába sem, egyszerűen csak mindig azon kaptam magam, hogy hoppáá már megint hova kerültem. A partvonalra és megint kezdek belezúgni egy olyan emberbe akibe nem kellene. Szóval az imádott munkaadóm, három-négy naponta, vagy hetente 1 alkalommal futott össze a párjával, igen szó szerint összefutottak és annyi. Tipikus elfoglalt ember, aki mindig valami olcsó indokkal rázza le a másikat, soha nem értettem az ilyen embereket, de igazat megvallva nem is akarom őket, szerintem gerinctelenség, amit csinálnak. Átverni, hazudni egy olyan embernek, aki tiszta szerelmet táplál irántuk, szerintem nem csak seggfejség tud lenni, de pofátlanság is. Teltek a hetek és én azon kaptam magam, hogy fülig beleszerelmesedtem abba az emberbe, akivel az elmúlt egy hónapot együtt töltöttem. Kettőnkön kívül csak a kutyusok és a többi állat mutathatta lélekjelenlétét. Ez számomra rendkívül szívmelengető és szívfacsaró is volt egyben. Ördögi kör volt az egész. Napközben együtt töltöttük az egész napot, vidámságban, munkával megfűszerezve, élveztünk minden egyes pillanatot a világ legboldogabb embere voltam, aztán mikor magamra hagyott esténként, soha nem éreztem magam még annyira magányosnak és elhagyatottnak. Itt már tudtam, hogy ez nem lesz egy hosszú távú munkahely. Eleve azért jöttem erre a kis tanyára, hogy egy nehéz időszak után feltöltődést nyerjek és közelebb kerülhessek az Isteni Énemhez, ki a fenének kell úgy Isten igazából még egy pofára esés?! Emlékszem ezen időszakban még kemény gyógyszerfüggő voltam, naponta 3-4 szem xanax és nem 0,5 mg-osra gondolok kellett ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjak. Próbáltam 1x-2x letenni, de kegyetlen elvonási tüneteim voltak. Egyszerűen nem tudtam aludni gyógyszerek nélkül, napközben is úgy szorongtam, mint egy szóbeli vizsga előtt álló érettségiző, és ebbe beleroppantam, kimerültem. Viszont amikor felkerültem erre a helyre kezdtek enyhülni a tünetek, egyre jobban éreztem magam, egyre nyugodtabban aludtam, a szorongás sem volt annyira vészes. Csodákra képes a színtiszta vidéki levegő, ahol hegyek tömkelegén, fákon és állatokon kívül nincs úgy igazából semmi. Itt még nem csak a gyógyszerek okozták a problémát, hanem a cigi is. Naponta 1,5 dobozzal elment, amit megérzett a szervezetem is… főleg a szívem. Alapból gyenge az immunrendszerem, a szívemről nem is beszélve. Kávét soha nem tudtam inni, mert a pulzusomat 200-ra felvitte, se energiaitalt, attól meg rosszul voltam. Egy pénteki esős napra emlékezem, gyors egymásutánjában szívtam a kis ördögpálcákat, az egészségemmel nem törődve. A szívem mintha kihagyott volna egy ütemet, aztán úgy nekikezdett verni, mintha egy dinamit robbant volna a mellkasomban, soha nem éreztem ilyet, félelmetes volt. Nem kaptam levegőt, azt hittem a szívem azon nyomban kiugrik. Ott abban a pillanatban ígértem meg magamnak, hogy jobban fogok figyelni az egészségemre, és megpróbálom letenni a cigit. Kellett ez ahhoz, hogy valóban betudjam magamnak ismerni azt, hogy nem szolgálja a javamat ez a káros szokás, mert ez csak egy rossz szokás, egy pótcselekvés. Akkor volt március vége, most van július közepe és azóta 1,5 doboz cigit szívtam el, ami annak idején egy napi adagom volt. A gyógyszerekkel (nagy kínkeserves időszakok után) sikerült teljesen leállnom, a citromfű tea csodákra képes, mindenkinek tudom ajánlani. Hogy mi lett a nagy Imádómmal? A munkával? Azóta már teljesen más, külön utakon járunk, azóta egyáltalán nem beszéltünk. Hónapokig kerestem a Miért-ekre a választ, aztán egy meditáció során azt a megerősítést kaptam. Ha elveszítesz valakit, de közben megtalálod önmagad, akkor te nyertél. Igen, ez az időszak arra volt jó, hogy rádöbbenjek bizonyos dolgokra, hogy miben kellene változtatnom,rengeteg felejthetetlen élményt szereztem és azóta is próbálom magam tartani ahhoz az életmódhoz, amit még áprilisban leírtam. Egy egészségesen, tudatosabb életet. Igen sajnos még most is vannak szorongásos tüneteim, pánikrohamokkal megfűszerezve, de sokkal boldogabbnak érzem magam, mint az év elején. Hosszú utat tettem meg, míg elértem ide, és még közel sincs vége. Még rengeteg területen van szükségem a fejlődésre, de nem adom fel. Hisz mindig a legnagyobb csatában szerzett győzelmek a legédesebbek. Isten ha néha belevisz minket olyan helyzetekbe, amik kutyakemények, azok mind azért vannak, hogy fejlődjünk és profitáljunk belőle. Nekem ez a pár hónap egy mérföldkő volt az életembe. Nem értem még el oda ahova szeretnék eljutni, de már nem is tartok ott, ahol annak idején. Lassan, lépésenként haladok az utamon. Hogy mi a misszióm? Bármilyen kemény is jelenleg az életed, bármilyen nehézségekkel küzdesz van onnan kiút. A legmélyebb gödörből is ki tud mászni az ember, nem könnyű, mert baromi nehéz, de nem is lehetetlen. Kitartás és türelem kérdése. Ha nem adjuk fel, biztos vagyok benne, hogy egyszer el fogsz jutni oda, ahova mindig is szerettél volna. A hely jelképes 🙂 Lehet az egy óvoda, ahol dolgozol, vagy akár a lelki nyugalom. Relatív, csak is te tudod megmondani, hogy mire vágysz igazán, senki más. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: