Ez történt velem 2017-ben?!

Kevesebb, mint két hét és átlépünk az Új Esztendőbe. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ez az év rendkívül gyors iramban szállt tova. Pedig ahhoz képest egészen tartalmasan telt, talán ez volt az egyik legeseménydúsabb év az eddigiek közül. Lássuk, hogy mi is történt velem 2017-ben. Pontosabban 2016-ban, mivel a 2016-os év végi történések nagyban összefüggtek az Új Évvel kapcsolatban. A bérleti szerződésem pont szilveszter napján járt le, így addigra el kellett „húznom” onnan és öhm…igen félévnyi herce-hurca egyik albérletből a másikba sztori után hazaköltöznöm. Miután pár héttel korábban költöztem át a vasútállomással szemben lévő kis panellakás tömbjei közül, imádtam ott élni…minden este a vonatok zakatolására elaludni.  Sokakat, sőt az emberek nagy részét idegesíteni, de én egyesen imádtam, főleg mikor dudáltak is. Minden este kiültem a kis erkélyemre egy bögre forró teával magamba mélyedve mustráltam a zöld övezet mögötti zajos vasútállomást. Soha nem felejtem el azt a 3 hónapot, amit ott tölthettem és a havi kiadások árát sem… mivel fogytán volt a letét pénzem, új normális állást nem találtam így átcuccoltam egy olcsóbb kis kertes házikóba. Az első pár hét egyenesen mámorosan telt. Megannyi kalandban lehetett részem, mivel a barátaim nagy része Nyíregyen lakik, ezért szinte minden nap össze tudtam velük futni, vagy beültünk valahová meginni egy jókora habos kézműves sört, billiárdoztunk vagy csak fel-alá sétáltunk a városon keresztül és beszélgettünk mindenről, ami épp eszünkbe jutott.

Olyan is megesett , hogy miközben egyik haveromnak mutattam az új kis kecómat, mire bekopogtattak az ablakon, hogy találtak egy kóbor kutyát, az első ház, ahol világot láttak bekopogtattak, hogy nem-e fogadnánk „örökbe”. Sosem nő be a szívem lágya alapon persze, hogy magamhoz vettem a kiskutyát. Gondoltam..miért is ne ? Kertes házban élek, van egy jókora udvar, viszont arról teljesen megfeledkeztem, hogy a ház tulajdonosa kimondottan unszimpatizált mindenféle állattal, kikötötte hogy se macskát, se kutyát, se semmilyen más háziállatot nem szeretnie látni a házban…végül is csak egy kis ideig volt a házban, mivel haverommal pont akkor készültünk bevásárolni, mi mást csinálhattunk volna, hogy ne szökjön el, készítettünk a teraszra a kutyusnak egy kis kuckót…ez eddig oké, mire hazaértünk már a kutyának se híre, se hamva nem volt. Elszökött gondoltuk…másnak épp az ebédet főzöm, mikor látom, hogy a kutya ott sétál az udvaron…kimegyek, megint eltűnik…Mondom mi a fene? Erre kiderült, hogy a szomszédjaim „ellopták.”. Egyik részen felsóhajtott, hogy végre gazdára lelt és nem kell a tulajdonosnak magyarázkodni, viszont másrészről oltári dühös voltam, hogy hogyan is képzelik, hogy csak úgy elkötik a „kutyámat”. Rá pár napra, ahogy már korábban említettem haza is költöztem így megoldódott minden. Szilveszter délelőtt még szüleim segítettek hazacuccolni, majd az estét és az Új Esztendőt a barátaimmal töltöttem egy oltári házi buli keretében. Másnap másnaposan, még át sem gondolva az addig történteket jött a felismerés…MÁR MEGINT ITT VAGY!!! EBBEN A KIS ISTENVERTE FALUBAN, AHOL A MADÁR SEM JÁR!!! NEM, NEM ÉS NEM..Ezután körülbelül 2 hónapot tartózkodhattam ebben a kis faluban…részmunkaidős állással megfűszerezve. Ugyanis ahol korábban dolgoztam értékesítőként 3 napot, mivel 3 nap után feladtam és azt mondtam, hogy ez nem nekem való, a főnök tök empatikus volt és otthon végezhető listaépítős jellegű feladatokat bízott rám. Szóval ezzel elvoltam egy darabig, pénz is kerestem, dolgoztam, annyira nem is éreztem magam haszontalannak.

Visszatérve az én szociális fóbiámmal, szerintem én voltam a világ legrosszabb és legnevetségesebb szituációkat előidéző értékesítője. Viszont a főnök egy kis fiatal srác volt, aki tündéri pofa volt, és tudta hogy szociális fóbiás vagyok s ott ült mellettem és nyaggatott, motivált, hogy ne adjam fel…az első hívás rémesen ment, de a tízedik után kicsit fellélegezhettem…nap végére már teljesen jól ment, aztán jött a másnap, gyomorgörcs és én feladtam, azt mondtam, hogy VISZLÁT én ezt képtelen vagyok tovább csinálni. Ez történt február elejéig, majd egy álláshirdetés révén eldöntöttem, hogy én lovardába akarok dolgozni. Így elmentem lovászlánynak. Szüleim nem preferálták az ötletet szerintük ez egy alávaló, alantas munka, én pedig imádtam, tele voltam lelkesedéssel. Az első nap lovászlányként úgy telt, hogy megérkeztem a szállóra,  persze hogy egy fiatal csinos, nagyon csinos lány volt a „főnököm”, totálisan a zsánerem…tudtam, hogy itt gondok lesznek. A lány csinos volt, a barátja meg egy idegbeteg, birtokló típusú ipse. Na és első nap a „szállón” se áram nem volt, se víz. -13 fokot mutatott a falon lévő digitális óra hőmérője, hozzáteszem, hogy a házban. Így a főnököm pasijánál aludtunk…ott volt meleg víz, fűtés, kaja minden. Hárman párban aludtunk, majd a csinos főnököm miután álmában elkezdett ölelgetni, ott már tisztában voltam vele, hogy megint totális slamasztikába keveredtem. A pasija, akinek verőemberei voltak, ha kiderült volna, hogy hogyan s mint, nem úsztam volna meg szárazon… szóval próbáltam óvatos lenni, de miután megláttam egy szál melltartóban kólicálni ójajjj, ójajjj…ott már az óvatosság nem érdekelt. Varázslatos 1,5 hónapot tölthettem együtt ezzel a csodálatos emberrel, mert tényleg az volt, egy hatalmas szívvel rendelkező gyönyörű lelkű ember. Sosem fogom elfelejteni, mikor gyertyákkal világítottuk ki -13 fokos sötét házikót, a kinti tűzgyújtós sörpartyt, a römi és scrabble partykat…mámoros 1,5 hónap volt. Igaz, hogy történt 1-2 tragédia is, de ezek mellett varázslatos időszak volt. Úgymond itt születtem újjá. Meseszép helyen volt a lovarda, megannyi hegy ölelte körül…és egyfajta  technikai cölibátust tettem itt. Ez alatt a 1,5 hónap alatt netet nem használtam, se facebook, se email, se okostelefon és mondanom sem kell sokkal boldogabb voltam, mint a modern technikai vívmányokat használó mindennapjaimhoz képest. Majd eltelt ez a kis idő, már majd 2 hónapja voltam távol…döntenem kellett, itt maradok, vagy haza megyek, és újra tervezem az életemet…újabb kalandokba vágok…Mivel szeretem a változatosságot, és nem terveztem hosszú távú lovászlány karriert ezért hazaköltöztem. Mondanom sem kell, hogy szüleim könnyekkel telt szemekkel és nagy szeretettel vártak haza, még sosem voltam ennyi időt egyhuzamban távol. A legjobban mégis a macskámat viselte meg a távollétem. Haribo, az élő példa rá, hogy egy macska is képes depressziós tüneteket produkálni. Csontsovány volt mire hazaértem, csak nézett maga elé…nem akart enni sem, még aludni sem..pedig ő macska. Folyamatosan engem keresett, mikor meglátott örömnyávogással fogadott. Mai napig imádom ezt a macskát, idén tartottuk a  6-ik születésnapját. Kapott  tonhalastortát is.

No és itt volt megint két stagnálós hónap az április és a május. Majd jött a hír, hogy a munkaügyi révén indulnak tanfolyamok… miért is ne gondoltam. Utána érdeklődtem, a szakács volt a legszimpatikusabb, így elmentem szakácsnak. Hát, mint ahogy az lenni szokott semmi sem úgy volt, ahogy azt eltervezi az ember… esküszöm a közmunka komolyabb, mint egy ilyen munkaügyis tanfolyam…1 ft-ot nem ér az egész…de legalább megtanultam, hogy mi is az a bécsi bundázás, illetve hogy a karfiolt más néven kelvirágnak nevezzük. Összességébe véve valóban tartalom dús évre sikeredett ez az idei és még nincs vége. Jah, és még Debrecenbe is sikerült eljutni. Megtekintettem a karácsonyi forgatagot, a nagy kivilágított körhintával együttvéve, ami egyenesen csodálatos volt. Jobban belegondolva valóban minden okkal történik, ha év elején nem költözök haza, akkor most biztos, hogy a költözés mellett döntöttem volna, mivel édesanyám sajnos túlesett egy csúnya stroke-on, fél oldalára lebénult, így folyamatos ápolást, igényel. Amiben csak tudunk, segítünk neki, de az biztos, hogy több szár kilométerről nem tudnék neki segítséget nyújtani, Most míg tart a tanfolyam, így a nap nagy részében , ha nem a képzésen vagyok, akkor mellette tudok lenni. Január közepén lesznek a vizsgáink, remélem, hogy sikerülni fognak. Még németből is vizsgázni kell, meg közgazdaságtanból előre gyomorgörcsöm van, de bízok a legjobbakban. Miután véget ér a tanfolyam, egy nagyszabású regényíró pályázatra szeretnék készülni. Belekezdtem nemrégiben a második regényembe, aminek szerintem tök jó a sztorija, van benne fifika, izgalom és az ember kicsit kiléphet a mindennapos mókuskerékből és betekintést nyerhet egy macska látószöge szerinti életbe, ahol igaz, hogy nem minden tej és vaj, de megtapasztalhat egy olyan szintű élményt és életigazságot, ami nem hétköznapi… Szóval ezt a regényt szeretném befejezni, majd beküldeni a pályázatra. Az írás mellett jutna időm édesanyámra is. Többet tudnék a rehabilitásával kapcsolatban foglalkozni. És igeeen ez már a jövő a 2018—as év kulisszái.

Amennyiben minden jol alakul és  a Jó Isten is úgy akarja a Balatonon szeretnék állásra lelni a szakmámban. Soha nem jártam még a Balatonon, pedig nagy vágyam eljutni oda. Ha ez sikerülne, újabb pipa kerülhetne a bakancslistámra. Végezetül pedig nem tudom, hogy mit hoz még ez a 2 hét, az biztos, hogy hatalmas izgalmakat. Öcsémet idén Áttörés jeggyel leptem meg, így idén ketten vágunk neki a nagy pesti útnak. Alig várjuk már… a karácsonyi forgatagba is elszeretnénk nézni  no és megkóstolni a sült gesztenyét, amit eddig még nem ettem. Az élet tele van csodákkal, izgalmakkal, lehet, hogy nem mindig habos torta, de a felhők mögött mindig süt a nap. Csak próbáljuk meg észrevenni a felhők mögött rejlő APRÓ CSODÁKAT!