Csak az tudja, hogy mennyi áldozattal jár az, ha egy közeli hozzátartozó lebetegszik és 0-24 órát igényel a szeretett személy ápolása. A mi történetünk július 23-án vette kezdetét. Egy átlagos napsütéses szép reggellel indult és a mazsorett csoport felvonulásával. Mivel falunap volt ezért már korán reggel rikoltott a zene és lovaskocsik jöttek csilingelve. Nemcsak falunap volt aznap, hanem öcsém születésnapja is. Szuperül telt a délelőtt, rendeltünk egy pizzát, jól emlékszem, hogy édesanyám hozta be az óriási kalóriabombát. Jó volt a hangulat, hülyéskedtünk, készültünk fel a falunapra eközben pedig senki sem sejthette, hogy a mai nap tragédia is történhetne. Ha tudtam volna, hogy úgy alakul a nap ahogy akkor nem megyek fel a faluba. Este 7 óra lehetett mikor öcsémmel meguntuk a falunap szokásos felhozatalát, beleültünk a körhintába, kipróbáltunk a fenomenális ufót, amelyből majdnem hogy kirepültem, de sebaj túléltem. Épp hazafele sétáltunk mikor egy falubeli megállt mellettünk autóval és nekünk szegezte a kérdést, hogy kaptatok telefont? Értetlenül, kikerekedett kislányszemekkel néztem, hogy na de hát milyen telefont. Erre ő, hogy siessünk haza, mert anyát elvitte a mentő. Ráadásul rohammentő. A torkomban dobogott a szívem, földbe gyökeredzett akkor a lábam. Mire hazaértünk csak a síró nagymamán és szomszédasszony fogadott. Alig tudtunk kiszedni belőlük valamit, míg a végén kinyögték, hogy anya stroke-ot kapott és fél oldalára lebénult. Innen kezdődött el az a fajta pokol, amelynek azóta sincs igazán vége, de megtanultam a pokolban is örömtáncot járni.
Most lassan egy év telt el, és rengeteg minden történt azóta. Édesanyám állapota mérföldkövet javult, már szépen sétál bot nélkül, csak hát a keze ,ami nem akar engedelmeskedni, de az orvosok azzal nyugtatnak minket, hogy ez egy hosszadalmas folyamat, és hogy az ujjak indulnak be a legkésőbb. Mivel édesanyám nem tudja ellátni magát teljesen, így arra a következtetésre jutottunk, hogy édesapám visszamegy dolgozni, ő lesz az egyik kenyérkereső, öcsém talált magának munkahelyet, nagymamám már nem bírja magát ,így és én vagyok vele itthon ápolásin. Ez azt jelenti, hogy az embernek nemcsak a szociális ,hanem a magánélete is kissé a háttérbe szorul. Persze jó is van ebbe az egészbe, hogy még jobban összekovácsolódott a család és kialakult egy olyan fajta összetartozás, hogy azt már szinte érezni lehet a levegőben. Rengeteget nevetünk a bajunkon, azon, ami ellen nem tudunk mit tenni.
Közben édesanyám jár vissza kontrolvizsgálatokra. Most épp a vérhígító gyógyszerét állítják be, ezért kellett Debrecenbe mennünk, ami tőlünk kb 70 km. Majd szeptemberben kell visszamenni és akkor tudjuk meg az eredményeket. A doki jó fej volt, azt mondta, hogy legközelebb menjek én is és megnéz. Mivel korábban én is feküdtem kórházban, trombózis gyanúval, ráadásul sűrű volt a vérem, az INR értékem az egekben szárnyalt, szóval jobb félni mint megijedni alapon legközelebb én is megyek.
Nem tudom, hogy mi lesz a közeljövőben, én már nem tervezek, mert ha tervez az ember, az soha sem alakul úgy ,mint, ahogy szeretné. Elképzelések persze hogy vannak, életcélok is, de terv kell az már a fenének.
Végső soron már egyikőnk sem azaz ember, aki egy éve volt, mindannyiónkat megváltoztatott az anyával történtek. Anya sokkal nyugodtabb lett, és az életvidámsága az jobb mint valaha.
Én is türelmet tanultam és rengeteg alázatot, ami nélkül ez nem ment volna.
Minden okkal történik, mondja édesanyám és egyre jobban kezdem ezt elhinni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: