Szociális fóbiásként az élet 2.rész

Nincs annál rosszabb, mikor az ember annyira retteg attól, hogy ki kell lépnie a házból, hogy már fizikai tüneteket is produkál. Remegés, hányinger, nehézlégzés egy néhány a sok tünet közül, ami szép sorjában követi egymást. Mindez miért? Mert atya ég, nehogy meglássák már. Ez a legsúlyosabb mind közül. Nyilván a legtöbb szociális fóbiás a nyilvános szerepléstől, a bemutatkozástól, vagy épp az iskolában lévő feleléstől tart a legjobban. Emlékszem gimiben, inkább mondtam azt, hogy nem készültem, mintsem hogy 10-15 percig engem konstatáljon minden szempár. Pedig előző nap lázasan készültem az órákra, na jó nem mindig, sőt ami azt illeti sokszor inkább választottam valami más elfoglaltságot, mint a tanulást, de azért az elején mindig szorgosan tanultam, aztán ezek a negatív élmények valahogy letörték a szárnyaimat. Az irodalom tanárom mondta azt nekem, idézem „ Év elején olyan voltál, mint egy telített lufi, és év végére ez a lufi szépen lassan leengedett, mi történt veled?” Számtalan ilyen kínos helyzetbe keveredtem már. Mind közül a legcikibb az volt, mikor egy fogalmazásban a Szekszárd, helyett Szexárdot írtam, fogalmam sincs, hogy miért, de a vége az lett, hogy mindenki jót röhögött ezen, én meg irultam pirultam. Talán sokszor túlspiláztam a helyzetet, és nem is volt annyira szörnyű az akkor, mint ahogy én gondoltam. De tény, hogy rettenetesen megkeserítette a gimnáziumi éveimet a szociális fóbia. Amiért talán a legnagyobb hálát adhatok, hogy mai napig imádok tömegközlekedéssel utazni, pedig a legtöbb szocfóbos rémálma ez. Én imádom. Engem megnyugtat, ha vonattal utazhatok, vagy éppen villamossal…inkább a nyilvános szereplés az, amitől tartok. Nem tartom magam egy kommunikatív embernek, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek értelmes gondolataim, nem tudok hozzászólni a beszélgetéshez, csak épp attól tartok, hogy úr isten nehogy valami baromságot mondjak. Abszurd mi? Visszatérve a sztori elejére, amivel kezdtem, hogy sokan a házból is rettegnek kilépni…hát én is ilyen voltam. Nagyon, de nagyon megkellett erőszakolnom magam ahhoz, hogy megtegyem az első lépést. Iszonyat szenvedtem, majd belepusztultam, de a vigasz, hogy ma már minden nap bátran vásárlok a boltba, használom a tömegközlekedést, beszélgetésbe elegyedek emberekkel. Nem mondom, hogy nincs bennem szorongás, mert akkor hazudnék, de mérföldkő az ahonnan indultam ahová jutottam. Sokat köszönhetek a helyzetemnek, hogy rákényszerített arra, hogy muszáj legyen kimozdulnom. Lehet, hogy nem a legmozgalmasabbak a napjaim, mert 0-24 órába édesanyámat ápolom, de már nem jelent akkora nehézségek elmenni a boltba vásárolni, vagy épp ügyet intézni. Van hova fejlődnöm még, a legnagyobb álmom és a legnagyobb félelmem egyben az, hogy bátran beszélhessek egy nagyobb tömeg előtt. Manapság ez nem hátrány, ha nem fél az ember nagyobb tömegek előtt beszélni, sőt valamely munkahely meg is követeli. Most erőt merítek a körülményeimből és remélhetőleg profitálhatok ebből a nehéz élethelyzetből és egy jobb emberré válhatok. Egy magabiztos, határozott kiállású, intelligens kedves ember szeretnék lenni, aki a kedvességével és nyitottságával tűnik ki a tömegből. Bár inkább az a fajta ember vagyok, aki inkább szeret a háttérben meghúzódni és onnan követni az eseményeket. Talán sosem leszek egy nagydumás, nagymenő mindig a középpontban lévő egyén, de miért is kellene annak lennem? Mindannyian egyediek vagyunk, mások, nincs két egyforma ember. Ha már a tőlünk telhető maximumot kihozunk egy helyzetből, már az előrelépésnek számít.