A szavak, amik ha őszíntén szívből szólnak, többet érnek minden gondolatnál no meg a tettek.
Az ember élete olykor elérkezik oda, amit a vallásos kultúrákban pálfordulatnak neveznek.
Ilyenkor az ember életének minden területe megkérdőjeleződik. Vajon amit eddig tett, az jónak bizonyult. Mennyi baklövést követünk el, amiból ha úgy van akkor tanulunk.
Vissza gondolva, pár évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy én viszonylag jó ember vagyok, nem tartottam magam rossz embernek. Azt gondoltam, hogy tiszta, makulátlan életet folytatok…na persze, blah blah blah, ez mind a későbbiekben kiderült süketduma volt az egész. Egy hatalmas színpad volt az életem, és különböző szerepeket játszottam, totális megfelelelés kényszerrel párosítva. Szóval most jutottam el odáig, hogy a belső felismerésemen kívül, hogy egyáltalán nem vagyok az az ember akinek tartottam magam elveszítettem mindent. Nincsen állandó munkahelyem, ellöktem magamtól mindenkit, nem akarom hogy végignézzék ahogy sínylődök szánalmasan, vergődni mint egy partra vetett hal. A betegségembe takarózom, az inzulinrezisztenciámba, a prolaktinómámba, a bipoláris zavaromba…elég elég, ezt mind magamnak köszönhetem. Igaz, hogy nagyon sok megpróbáltatás jutott erre az időszakra, pár évre, de mindenkinek vannak nehéz élethelyzetei mégis túljut rajtuk. Egy hatalmas pofon kellett ahhoz nekem, hogy rájöjjek rendkívül önző életet éltem..ezen nincs mit szépíteni. Sok embert megbántottam, persze nem szándékosan, itt arra gondoltam, hogy pl. szó nélkül leléptem. Annyira hatalmas káosz van a fejemben, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, nem tudom mi lenne a helyes…nem tudom ki vagyok? mit szeretnék? Azt tudom hogy szeretek írni, imádok utazni, Halihó macskámmal klikkesedni…de ezen kívül mi az életcélom? Miért követem el folyton ugyanazokat a hibákat? Mi a baj velem? Miért nem sikerül előre lépnem az életemben? Miért hibáztatok folyton másokat, ha nem úgy sülnek el a dolgok ahogy szeretném?
Hogy tudnék úgy szeretni egy másik embert, ha magammal folyamatos csatát vívok?
Tudjátok mit vettem észre? Ha elérsz odáig, hogy már annyi stresszt halmozol fel magadban, hogy A: Vagy összeomlasz, vagy B: picsa tudja miért lenyugszol és békét kezdesz el érezni, szeretetet. Mert egyszerűen nem tud több stresszt befogadni a szervezeted, fullosan van a belső ram…és kitör belőled minden negatív érzelem. Elmúlik az a belső szorongás, a helyét remény, hála veszi át. Latba veszel mindent, hogy mit szúrtál el eddigi életed során és próbálod helyrehozni azokat. Nagyon sok hibát követtem el, főleg az elmúlt pár hónapban, többet mint életem első pár évtizedében. Továbbra is keresem a kérdéseimre a választ, mert kérdésem van az mindig bőven, de most már tudom, hogy a külvilág csak egy tükör, ami bent az kint. Régen nem éreztem magam ennyire nyugodtnak, nem vagyok boldog, csak nyugodt mikor egy hosszú séta után kellemesen elfaradsz és megpihensz. A lelkem most nem tombol, csak tanít.
Pár pillanattal ezelőtt fejeztem be egy nagyon jó könyvet, ami a szívről szólt, és nagyon tanulságos olvasmány volt. Szívvel élni az igazi, egyszerre nem érezhetünk félelmet és szeretetet. Nekem ez a gondolat ragadt meg a szívemben a legjobban. Szóval ha úgy érzed, hogy az idegösszeomlás szélén állsz, gondolj arra hogy az élet kemény, de te még keményebb vagy. Sokkal többet kibírsz, mint azt gondolnád. Talán ha nincs az a sok csalódás, akkor nem vontam le volna a tanulságokat amiket megkellett tapasztalnom. Erősebbé váltam, rendkívül érzékeny embernek tartom magam, amikről évekről azelőtt azt gondoltam, hogy nem élném túl…hááát, még itt vagyok és élek. Tudom hogy nagyon nehéz, főleg a nulláról kezdeni mindent, de erősebb vagy mind gondolnád bármilyen helyzeten felül tudsz kerekedni. Tisztában vagyok vele, hogy rengeteg mindenben kell még fejlődnöm, de ha egy kis béke van a szívedben egy kis reménysugár az is átlendíthet bármilyen nehézségen.
NEM VAGY EGYEDÜL!!! Ezt sosem szabad elfelejtened!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: