Szikrázó napsütéses reggel, amikor még minden rendben volt. Buli volt a javából, öcsém születésnapját ünnepeltük, később pedig falunapoztunk. Egy jónak tűnő, derűs napnak ígérgezett, senki sem gondolta volna, hogy eképpen végződik az esténk. Mikor az ember végre elér arra a pontra, hogy halleluja viszonylag rendbe jött az élete, akkor történik valami nagy bumm, ami fenekestől felforgatja az egész család életét.
Édesanyám első 50 évében kiváló egészségnek örvendhetett. Csupán csak akkor látott kórházat, mikor születtünk, illetve én vele ellentétben nagyon beteges gyerek voltam, gyerekkorom nagy százalékát a kórházban töltöttem, édesanyám pedig velem töltötte a kórházi időszakot.
Szóval, hirtelen jött, egy szempillantás alatt bekövetkezett amire tényleg senki sem számított. Édesanyám 3 évvel ezelőtt július 23-án kora este stroke-ot kapott. Soha nem fogom elfelejteni ezt a napot, mikor arra mentünk haza öcsémmel hogy anyát pillanatokkal ezelőtt vitte el a rohammentő. Földbe gyökeredzett a lábunk, teljesen ledöbbentünk a hír hallatán. Hiszen semmi előjele nem volt. Utoljára mikor láttuk édesanyánkat még vidám volt és majd kirobbant az energiától. Neki mindig is ilyen energikus, pozitív természete volt. Bár az is igaz, hogy éveken át küzdött magas vérnyomással, de makacs volt és későn kezdte el szedni a vérnyomáscsökkentő gyógyszereket, amit annak idején letudhatott volna egy gyógyszerrel, most kell szednie vagy tíz fajtát.
A nyakában találtak egy vérrögöt, ami el volt záródva, ez okozta a stroke-ot.
Mi is bementünk anyához a kórházba, mintha más ember lett volna. Mármint reggel még sürgött forgott, két lábon járó vidámság volt. Amit akkor láttunk a szívem majd megszakadt…az arca eltorzulva, beszélni alig, mozogni egyáltalán nem tudott. Az első pár hét nagyon nehéz volt, nemcsak édesanyámnak, hanem nekünk is. A nővéreknek nagyon nagyon hálásak lehetünk, rengeteget segítettek anya kórházban töltött napjain, sőt a szobatársak is. Mindig tündéri szobatársakat kapott anya, általában idős néninek. Eleinte a nővérek pelenkázták, mozgatták, a bal oldal teljesen lelomhult. Mintha élettelen művégtagok lettek volna. Emlékszem mennyire örült nekünk anya mikor mentünk hozzá látogatóba, jó volt látni, hogy napról napra egyre jobban van. Volt hogy én etettem, vagy apa, vagy a nővérek. Pár hét múlva már önállóan tudott lépkedni párat, beszéde helyrejött. Nagyon szerencsésnek mondhatja magát édesanyám, nemcsak az elméje maradt ép, de a beszédközpontját sem sújtotta különösebben a stroke.
Tényleg lépésről lépésre történt a felépülés. Először megtanulni újra felülni, újra járni, önállóan enni, fogni stb. Ez bizony kemény dió, de anya igazi kemény nő úgyhogy kitartott végig. Több hónapnyi kórházban töltött nap után végre hazaengedték, mert sokáig nem volt szállítható állapotban. Ráadásul akkor emlékszem nagy hőség is volt, akkor ütött be a 40 fokos meleg, még ventilátort is vittünk be a kórházba, mert majd meglehett fulladni a harmadik emeleten olyan fülledt levegő volt.
Na és hazahoztuk anyát, régen nem látszott annyira boldognak, mint akkor. Újra otthon lenni, hosszú távol töltött hónap után az egy hiperszuper érzés. Fogadtunk fel egy gyógytornászt, aki hetente több alkalommal járt hozzá. Nagyon sokat számít a torna, illetve a masszírozás az étrend, ezek mind rengeteget nyomnak a latba. És kis lépésekben haladni. Először felállni, önállóan megállni, pár lépést tenni. 2-3 hónap telt el és édesanyám már a háromlábú botjával egyedül sétált. Mai napig az a kitűzött célja, hogy futni tudjon és munkába állni. Erre nagybátyám csak annyit mondott, hogy dolgoztál már eleget, örülj hogy lyuk van a seggeden.
Jó, rendben elérkeztünk oda hogy végre megint nyugi van a sok torna, masszírozás hatására rohamosan javult anya állapota. Sokat köszönhetünk a szomszédoknak is, például szomszéd Marika néni mai napig átjön egy kis masszírozásra. Minden pöpecnek tűnt, aztán egy reggel…én még ilyet nem láttam…ez ez ez valami nem is tudom mihez fogható, szörnyű látvány volt. Édesanyám végtagjai elkezdtek remegni, de közben meg is feszültek, a szájából habszerű valami jött, a szeme fennakadva, egymásra néztünk hogy ennyi volt, vége a mesének. Hát honnan a fenéből tudhattuk volna, milyen is egy epilepsziás roham. Soha nem látott egyikőnk sem ilyet. Senkinek sem kívánok hasonló “élményt”. Megint következtek a kórházban töltött napok. Pár nap elteltével megint hazaengedték anyát, mai napig Hál Istennek nem volt több roham, kapott rá gyógyszert amit szigorúan szednie kell. Amennyiben 5 éven belül nem jelentkezik több roham abba lehet hagyni.
Mostanra ott tartunk, hogy már bot nélkül is megy a járás, a séta. Járunk Arni – tréningre. Ami stroke túlélőknek illetve más betegségeken átesett bénult betegeknek rendeznek. Szombatonként szoktunk menni erre az alkalomra, hozzáteszem teljesen ingyenes. Holnap megyünk a nagy workshopra Pestre, nagyon izgatottak vagyunk. Egy 6 órás intenzív tornával fog telni a holnapi nap, szóval jó reményekkel vágunk neki az útnak. Egyébként ezt az Arni-tréninget Pásztor Gabriella vezette be ide Magyarországra. Eddig 2x találkoztunk vele, igazi dinamikus, pörgős személyiség. A lánya Réka is tréner, ő is egy igazi tünemény. Meg a többi trénernek is nagyon sokat köszönhetünk, hogy hétről hétre az idejüket, a tudásukat ajándékozzák ennek a már már kis családnak mondható közösségnek. Múlthéten például szülinapoztunk, ettünk finom tortát, táncoltunk, sokat nevettünk. Szóval azért a sok rossz mellett voltak/vannak jó pillanatok is.
Ez lenne a mi történetünk, ami még nem ért véget, ami folyamatosan zajlik. A kezek amelyek még rakoncátlankodnak, fogás az megy, de nem akar kiengedni a kéz, járás viszonylag jó. Hajmosás, öltözködés amiben segíteni kell..de le a kalappal anya előtt, ezeken kívül mindent elvégez önállóan.
Innen tiszteletemet teszem minden stroke túlélő és hozzátartozó előtt és kívánok nagyon nagyon sok kitartást és egészséget! Még a legnehezebb időszakok is tartogatnak ajándékokat. Csak lásd meg az apró pillanatokban.