Introvertált vagyis befelé forduló, aki inkább magában érleli a gondolatait, fejben nagyon sokat elemez. Ez nem azt jelenti, hogy magának való, vagy antiszociális. Nem, egyáltalán nem. Nekem például nehezemre esik kimutatni az érzéseimet, inkább magamban tartom azokat, ahhoz hogy megtudjak nyílni valaki előtt nekem időre van szükségem. Azt sem jelenti, hogy nem szeret szórakozni. Mindenkinek mást jelent a szórakozás, természetesen egy introvertált ember is szereti jól érezni magát, de lehet hogy nem 12 ember társaságában, hanem csak 2 vagy 3. Hangulattól függ. Szeretem a társaságot, főleg a városokat, ahol sok ember van…tudom ez ellentmondásos, de nyugalmat érzek hogy csak 1 vagyok a sok ember között, városban el lehet vegyülni, láthatatlanná lehet válni. Akárcsak a vonaton, merenghetek a tájban,miközben csak 1 vagyok a sok utas közül. Van egy macskám, akit Halihónak hívnak, a Haribóból jött mivel szeretem a gumicukrot, de vegül Halihóra kereszteltük át, az olyan creepy, egyedi. Ahogy írom-e sorokat, most is itt van velem, nagyon ragaszkodó cicus, 12 éves és semmi pénzért nem adnám. Nem is tudnám elképzelni az életem nélküle, kutyásoknak ez érdekes lehet, de gondolják úgy, mintha egy kutyáról lenne szó. Mit is szeret még egy introvertált ember? GYERTYÁKAAT…meditálni, könyvet olvasni. Néha rámjön a bulizhatnék olyankor csak beteszem a fülest és világ ki. Tavaly amikor egy barátnőmmel voltam dizsibe, rájöttem, hogy “kinőttem” ebből. Régen imádtam discoba járni, bár inkább faházas házi bulikba voltam, mint discokba. Nem mondom ezek ma is jó mókák lehetnek, de totál otthonülőssé váltam, ami nem jelenti azt, hogy ne mondanék IGENT egy Tomorrowlandes bulira. Ha megkérdeznék, hogy mi a legnagyobb vágyad…én azt vágnám rá, hogy Tomorrowland. Egy Aviciis fesztivál, hatalmas arcokkal, mármint jó arcokkal nem arra gondoltam a hatalmas arcokat, hogy nagyképűek, szóval értitek. Nagyon fáj a lelkem Aviciiért, ő olyat alkotott, amit csak kevesen tudnak. Egy példaképpé nőtte ki magát számomra és rengeteg erőt merítek mai napig is a zenéiből. Ha Tomorrowlandre kijutnék, a lelkem szerintem egy D dimenziót repülne és az adrenalinom a csillagos egekbe szökne. Vannak extrovertált vonásaim, de ezek csak amolyan ritkán jönnek elő. Nem vagyok valami beszédes, kivéve írásban abban ász vagyok, de szóban nem tudom magam kifejezni. Ha valakit ismerek, ő előtte megnyílok, mostanában mondjuk már haladtam, elbeszélgetek, avagy élőben chatelek a boltossal, a postással, de sosem tudom hogy mikor mit mondjak, feleslegesen meg nem akarom jártatni a számat. Mindig is ámulattal néztem azokra, akiknek jó a beszélőkéjük, akiknek mindig van mondanivalójuk, hogy tudnak ennyit beszélni? Ők az extrovertáltak, akik kifelé fordulnak. Akik szeretnek a középpontban lenni, a bulik ászai kanászai. Nekem az extrovertált emberekben az tetszik nagyon, hogy olyan közvetlenek mindenkivel, nem paráznak azon, hogy most ha mondanak valamit akkor annak hűhh de nagy következményei lesznek. Sokat szoktam gondolkodni azon is, hogy létezhet-e olyan, hogy valaki introvertáltból lesz extrovertált, vagy extrovertáltból introvertált, vagy egyik sem, esetleg a kettő között ,esetleg mindenkibe van mindkettőből. Rengeteg kérdésem van, ami megválaszolódonságosságra vár. Szeretek új szavakat, kifejezéseket alkotni. Vajon párkapcsolatban melyik felállás a nyerő? Extrovertált-intro vagy intro-extro, intro-intro, extro-extro. Vagy mindenkinél más. Például én magam mellé olyan embert tudnék elképzelni, aki a kettő között van, egy kicsit amolyan “világias”, de szeret elmerülni a gondolataiban, azért néha figyel is rám, de nem görcsösen. Olyan extrointrovertált ember az én igazim. Egy introvertált emberrel tudnék azonosulni, lehet hogy ebből csak szimpla barátság lenne, egy extrovertált ember mellett viszont ő lenne a tűz én a víz, vagy a föld esetleg a levegő. Nem tudom volt már kapcsolatom extrovertált illetve introvertált emberrel is, mindkettőnek megvan a maga előnye. Barátokból például inkább a “magamfajtákat” vonzom, akik inkább befelé fordulók. Ezért működik olyan jól a mi barátságunk a macskámmal, én se beszélek, ő sem beszél senki sem beszél, nincsenek problémák. Ahány szó annyi vita. Vagy inkább ahány vita, annyi ember. Fene sem tudja. Introvertáltként mily meglepő imádok elveszni a háttérben, amolyan megfigyelő vagyok, külső szemlékőként figyelem a világot, lesem az emberek gesztusait, elolvad a lelkem attól, ha például a vasútállomáson egy mosolygó kisgyereket vagy egy ölelkező szerelmespárt látok. Egy részem örül, de a szívem azért kicsit belefájdul. Nem hajtok görcsösen a párkapcsolatra, nem is vagyok benne biztos, hogy beleillenék egy párkapcsolatba, elvagyok az én néhai futókalandjaimmal. Alkalmazkodni is nehezen tudok, most vagyok én…az én szokásaimmal…erre megjelenik Ő…az ő szokásaival, ketten leszünk már nem egyedül vagyok. Olyan félelmetes ez, voltak párkapcsolataim de mindenhonnan fejvesztve menekültem, a barátaim azt mondják, hogy csak azért mert még nem találtam meg a megfelelő társat. Lehet, nem tudom. Csak azt tudom, hogy körülbelül fél órája gépelek, meg meg állva, és a macskám még mindig az ölemben dorombol és elvárások nélkül, feltétel nélkül szeret. A lábaim elzsibbadtak, mert olyan édesen szundizik ez a kis lény az ölemben, nehogy felkeltsem már. Szóval nem igazán igazazodtam még ki ezzel az introvertált/extrovertált dologgal…