1.0https://spontankokusz.cafeblog.huSpontánkókuszhttps://spontankokusz.cafeblog.hu/author/spontankokusz/<p>Csak az tudja, hogy mennyi áldozattal jár az, ha egy közeli hozzátartozó lebetegszik és 0-24 órát igényel a szeretett személy ápolása. A mi történetünk július 23-án vette kezdetét. Egy átlagos napsütéses szép reggellel indult és a mazsorett csoport felvonulásával. Mivel falunap volt ezért már korán reggel rikoltott a zene és lovaskocsik jöttek csilingelve. Nemcsak falunap volt aznap, hanem öcsém születésnapja is. Szuperül telt a délelőtt, rendeltünk egy pizzát, jól emlékszem, hogy édesanyám hozta be az óriási kalóriabombát. Jó volt a hangulat, hülyéskedtünk, készültünk fel a falunapra eközben pedig senki sem sejthette, hogy a mai nap tragédia is történhetne. Ha tudtam volna, hogy úgy alakul a nap ahogy akkor nem megyek fel a faluba. Este 7 óra lehetett mikor öcsémmel meguntuk a falunap szokásos felhozatalát, beleültünk a körhintába, kipróbáltunk a fenomenális ufót, amelyből majdnem hogy kirepültem, de sebaj túléltem. Épp hazafele sétáltunk mikor egy falubeli megállt mellettünk autóval és nekünk szegezte a kérdést, hogy kaptatok telefont? Értetlenül, kikerekedett kislányszemekkel néztem, hogy na de hát milyen telefont. Erre ő, hogy siessünk haza, mert anyát elvitte a mentő. Ráadásul rohammentő. A torkomban dobogott a szívem, földbe gyökeredzett akkor a lábam. Mire hazaértünk csak a síró nagymamán és szomszédasszony fogadott. Alig tudtunk kiszedni belőlük valamit, míg a végén kinyögték, hogy anya stroke-ot kapott és fél oldalára lebénult. Innen kezdődött el az a fajta pokol, amelynek azóta sincs igazán vége, de megtanultam a pokolban is örömtáncot járni.</p> <p>Most lassan egy év telt el, és rengeteg minden történt azóta. Édesanyám állapota mérföldkövet javult, már szépen sétál bot nélkül, csak hát a keze ,ami nem akar engedelmeskedni, de az orvosok azzal nyugtatnak minket, hogy ez egy hosszadalmas folyamat, és hogy az ujjak indulnak be a legkésőbb. Mivel édesanyám nem tudja ellátni magát teljesen, így arra a következtetésre jutottunk, hogy édesapám visszamegy dolgozni, ő lesz az egyik kenyérkereső, öcsém talált magának munkahelyet, nagymamám már nem bírja magát ,így és én vagyok vele itthon ápolásin. Ez azt jelenti, hogy az embernek nemcsak a szociális ,hanem a magánélete is kissé a háttérbe szorul. Persze jó is van ebbe az egészbe, hogy még jobban összekovácsolódott a család és kialakult egy olyan fajta összetartozás, hogy azt már szinte érezni lehet a levegőben. Rengeteget nevetünk a bajunkon, azon, ami ellen nem tudunk mit tenni.</p> <p>Közben édesanyám jár vissza kontrolvizsgálatokra. Most épp a vérhígító gyógyszerét állítják be, ezért kellett Debrecenbe mennünk, ami tőlünk kb 70 km. Majd szeptemberben kell visszamenni és akkor tudjuk meg az eredményeket. A doki jó fej volt, azt mondta, hogy legközelebb menjek én is és megnéz. Mivel korábban én is feküdtem kórházban, trombózis gyanúval, ráadásul sűrű volt a vérem, az INR értékem az egekben szárnyalt, szóval jobb félni mint megijedni alapon legközelebb én is megyek.</p> <p>Nem tudom, hogy mi lesz a közeljövőben, én már nem tervezek, mert ha tervez az ember, az soha sem alakul úgy ,mint, ahogy szeretné. Elképzelések persze hogy vannak, életcélok is, de terv kell az már a fenének.</p> <p>Végső soron már egyikőnk sem azaz ember, aki egy éve volt, mindannyiónkat megváltoztatott az anyával történtek. Anya sokkal nyugodtabb lett, és az életvidámsága az jobb mint valaha.</p> <p>Én is türelmet tanultam és rengeteg alázatot, ami nélkül ez nem ment volna.</p> <p>Minden okkal történik, mondja édesanyám és egyre jobban kezdem ezt elhinni.</p>richhttps://spontankokusz.cafeblog.hu/files/2018/06/apolas2-150x150.jpg150150