Még mindig a múltban élek..mintha egyetlen pocsolyába dagonyáznék évek óta. Szeretnék innen kiszabadulni, de aztán jön az a felismerés, hogy milyen jó volt annak idején, és hogy sosem lesz már semmi sem olyan, mint akkor. Még esélyt sem adok a jó dolgoknak, mert már egyből az elején halálra, reménytelennek ítélem azokat. Talán, ha kiírom magamból, akkor megkönnyebbülök majd és könnyebben fog menni az elengedés. Mi is köt a múlthoz? Elsősorban az, hogy 2013-ban a szó szoros értelmében tökéletes volt minden. Egy olyan szakmát tanulhattam, ami akkor érdekelt. Egy rakás jó fej ember vett körül, minden nap élmény volt ezekkel az emberekkel. Megannyi új élmény született. Volt egy állandó napirendem. Hajnalban keltem fél5-kor..még sem voltam fáradt. Mert tudtam, hogy miután felkelek egy rakás csudaszupi dolog fog velem történni… a buszon ott lesz, azaz ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek, egy rakás barát és egy rakás ismeretlen jó arc. Akkor az volt számunkra a varázsbusz, mindig jó hangulat volt rajta és úgy hogy még túlordibálni sem kellett egymást, zenét hallgattunk vagy jókat beszélgettünk.. egy élmény volt. Aztán jött a suli, megannyi érdekes és empatikus tanárral, akik tényleg annyira diákközpontúak voltak, hogy arra szavak nincsenek. Tudtak a diákok nyelvén beszélni, értették őket. Jah, és azt el ne felejtsem, hogy a mi sulink volt az ország egyik legelfogadóbb és legkülöncebb diákokból álló edukációs intézménye. A rocker barátja volt a diszkópatkánynak, a roma származású szót értett a magyar gyerekkel, az újságírók a lázadókkal, a hallássérült a többi diákkal. A Zay Anna Gimnázium maga volt a tökély. Már az hatalmas öröm volt, hogy olyan emberek társaságában tölthettem az időm nagy részét, akikkel remekül kijöttem, de az hogy a nagy szerelmemmel járhattam egy iskolába, vele buszozhatok, minden nap láthatom TÖKÉLETES volt J ráadásul abban az időben volt az első komolyabb kapcsolatom lánnyal, akit haza is vittem bemutatni a szüleimnek. Igen, akkor volt a COMING OUT-om. Nem volt könnyű, de túléltem. Minden héten találkoztunk barátnőmmel. Vagy ő utazott le az ország másik végéből (450 kilométer volt a távolság), vagy én mentem egy hétvégére hozzá. Jól éreztük magunkat együtt, nem voltam belé szerelmes…mert F.-et szerettem, sőt szeretem mai napig, de remekül kiegészítettük egymást, és soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor ezzel a lánnyal.Nevezzük őt N.-nek. Meg annak…szóval ő volt N. Suli után barátokkal mindig felsétáltunk vagy a plázához vagy a korzóhoz, az volt a V.I.P helyünk…egy vidéki leányzónak a város, a pláza maga volt New York. Abban az időben sikerült több időre kiszakadnom először az unalmas vidéki megpecsételt sorából. Oltári jól éreztem magam a városban, imádtam. Aztán jött a ballagás, a „diplomaosztó” és azóta sem éreztem magam úgy, mint akkor abban az oltári jó 2 évben. Abban a 2 évben, mintha az összes csillagegyüttállás összejött volna, Fortuna zsáknyi szerencsét lapátolt volna csakis nekem…TÖKÉLETES volt minden, míg el nem jött a ballagás napja. Jött egy szakítás N.-nel, aztán F-től is el kellett búcsúzni…Ő egyetemre ment, én pedig fogalmam sem volt hogy hova sodor majd az élet. Szóval barátnőmmel szakítottunk, életem nagy szerelmét lehet hogy sosem látom többé (azóta sem találtam hozzá fogható lányt, testileg-lelkileg a legeslegjobb) Akkor először éreztem azt a bizonyos tüzet, amit sokak emlegetnek, azóta sem éreztem ehhez fogható érzést, sőt még hasonlót sem. Majd telt-múlt az idő és mintha az életem teljesen fejre állt volna. A teljes tökéletesség után jött a pokol. Azt vettem észre, hogy diákból hirtelen munkanélkülivé váltam, nincs már párom se.. teljesen kiürültem és csak a depresszió kopogtat az ajtón és én akkor beengedtem a pánikbetegséggel együtt és azóta is nálam vendégeskedtem, igaz, hogy már nem napi rendszerességgel látom el őket, hanem heti-havi 1-2 alkalommal, de ez is bőben elég és mondanom sem kell, hogy totális rombolást végeznek ilyenkor. Sosem fogom elfelejteni azt a 2 évet, talán ez a baj, hogy annyira ragaszkodom a múlthoz, hogy esélyt sem adok a jövőnek avagy a jelennek. Tudom, ha elengedném egy rakás jó dolgot hívnék be az életembe, de nem megy olyan könnyen. Úgy érzem, hogy még időre van szükségem. Hogy mit tanultam meg az évek során? Az emberek, a barátságok, párkapcsolatok jönnek-mennek. Minden életszakaszhoz, útvonalhoz más emberek társulnak. Nem szabad semmihez és senkihez görcsösen ragaszkodni ,mert azzal megfojtjuk a jelent. Nem tudom, hogy mennyi időre van még szükségem, bízom benne, hogy nem sokra, szeretném felejteni, elengedni a múltat, anélkül hogy fájna.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: